2014. március 24., hétfő

Nyolc, tele a polc

 ... az én kicsi konyhaszekrényem polca, mázhibás, csálé, és kezdetleges darabokkal:
Egyszer az egyik kedvenc blogon olvastam a következő, jókedvre derítő ötletet:  "Vegyél kiárusításon aprópénzért valami kis akármit magadnak. Én egy nagymamás csészét vettem, alátéttel, kiválasztottam azt, amelyiknek egy pici hibája is volt, hogy passzoljunk egymáshoz."
Nohát, mi minden tökéletlen csészét befogadunk a családba, és használjuk is őket jó sokáig, nagy harmóniában, mert remekül összeillünk :-) .

Ebben nem csak ökológiai szempontok vezérelnek, hogy ne vesszen kárba semmi, vagy valamiféle, a családunkra jellemző, elesettek iránti érzékenység, ami például a szociális szférában dolgozó testvéremet arra indította, hogy kifejezetten ronda és idegbeteg macskát válasszon, én meg a tárgyakra is kiterjesztem...
Nem, nemcsak: mert engem mindig is gyönyörűséggel töltött el, ha egy tárgynak egyénisége, leolvasható története van. Bennem ez egybecseng azzal, hogy az emberekben is ezt találom a legizgalmasabbnak, hogy mit kezd a maga hibáival, tudja-e viselni azt, és előnyére fordítani?  Egy-egy testi vagy lelki tökéletlenség a másik oldalról hatalmas felhajtóerő, inspiráció, és új, izgalmas, eredeti szín forrása lehet - bár ezért meg kell dolgozni. Ahogy a steril, makulátlan szépség, a felületi tökéletesség jelenthet akár érdektelen unalmat is az érem túloldalán, bizonyos esetekben.
Én vonzódom és nagyon kötődöm az ilyen szexepillel rendelkező használati tárgyakhoz, és boldogan időzik el a tekintetem, és az ujjam egy-egy "szeplőn". Otthonossá, személyessé teszi ez mindennapos viszonyunkat.

Sok gyakorlati oka van annak, hogy én miért olyan technikával készítem a tárgyaimat, amellyel szinte lehetetlen célkitűzés a formai tökéletesség, például a gyár hiánya, de benne van a fentebb részletezett vonzalmam is a játékosan szabálytalan kerámiák iránt. Ugyanis, az a tényező, hogy a mintát kézzel, egyenként viszem fel az agyagba nyomva, majd (majdnem) szabadon építek belőle edényt, még a legnagyobb körültekintés mellett is azt eredményezi, hogy a csésze szája például véletlenül sem lesz tökéletes kör. Van, akit ez zavar, de én táncnak látom, és gyönyörködöm abban, hogy az anyag, a föld a tűzben táncol, és mozdul, és a maga életét éli.

2014. március 19., szerda

Ez volt terítéken kedden

Az asztalomon épp egy új, nagyobb csészetípus első példányának kiszabott darabjai:
A csésze aljára, amint látható, mostantól a Materra logó pecsétje kerül.

Vannak haszontalanabb, apró műhelyörömök is, például a színes engobokat átlátszó üvegekbe tölteni a műanyag tégelyekből, mert vidám:
...vagy selejtes bögrében cseresznyeágat virágoztatni, mert tavasz:

2014. március 15., szombat

Rejtekhely - 4. egyben utolsó rész

"Térkép emlékezetből", 2. sorozat.
(Előzmények ITT-3. és ITT-2. és ITT-1.)

Bő kilenc éve, az első gyermekem születése előtt kicsivel, talán a fizikai megvalósítás könnyebbsége miatt is, de főleg, mert nagyon adta magát: síkban, papíron gondoltam tovább ezt a témát, a fiktív térképek, tér-élmények, vagy tér-emlékek erősen stilizált leképezéseit.
Temperával festettem, A3-as méretű papírra, mégis miniatúrákról van szó. Egy nagyon finom kis technikát találtam ki magamnak, amelyben a festett felületnek mélysége van, a rajzolatnak bonyolult szövedéke. Tökéletesen megfelelt annak a felületnek és faktúrának, ami a plasztikákon is megjelent, csak így, festve még gazdagabban lehetett ezzel játszani.
Nagyon szeretem ezt a sorozatot azóta is, talán még jobban is, mint a háromdimenziós samott változatokat együttvéve.

Az első munkák ezek az összehajtogatott, összegyűrt "térképek" voltak, amelyekben a "papír" síkjai a közöttük szövődő szerkezeti összefüggésekkel, egyensúlyi helyzetükkel és felületkidolgozásukkal egyben a városi tér objektumait, a kopott vakolatú házfalakat is megidézik:




Volt olyan is, amelyben a térkép hajtogatott papírja és az épített tér részleteinek síkjai, szintén mint papírhajtogatások, vetülnek egymásra. A zöldes felületek a légifényképek asszociációját is előhívják.

Az alkotás folyamatában számomra a legfontosabb tájékozódási pont, vagy iránytű most is, mint korábban, az a testérzések szintjén, a zsigerekben jelentkező bizonyosságérzet volt, hogy a kép akkor "jó", ha "otthonos". Mintegy magam köré szőve szerkesztem a vonalakat, építem a síkokat, beköltözöm a vonalhálózat nyújtotta biztonságos határok közé. Befészkelődöm a térképembe, ebbe az elképzelt struktúrába, és addig helyezkedem benne, addig alakítom, míg "kényelmes" lesz. Felépítem magam köré a világomat, mint valami második, mentális anyaméhet.... valahogy így. Mindenesetre eltölt valamiféle megnyugvás, ha jól építkeztem...

Aztán egyszer csak megnyíltak ezek a térképek, azaz, megjelent a felületen az a gondolat, hogy a város, a ház, amint az edény is, lényege szerint üresség. Egy körülhatárolt, üres, belakható tér.A kozmoszt a káosztól egy fal választja el, amelyben lehetővé válik a rend. Hogy aztán ez sejtmembrán, városfal, vagy cserép, mindegy. A tér használhatóvá lesz általa, helye lesz az életnek, védett helye.






Néhány stilizált sikátor-emléket is megfestettem:


Az első fiam még nem volt két éves, amikor kicsit térben, agyagban is eljátszottam a feladvánnyal. Néhány gondolat valósult meg csak a sokból, aztán több évre elszakadtam teljesen ettől a témától. (A kisgyermekes évek nem az elmélyült szellemi munkában való feloldódásról szólnak, hanem egy még nagyobb kihívásról: az embernek egész konkrétan saját magának kell belakható térré, otthonná válnia...)

Térkép-reliefek, samottból, magastüzön:




Páros térkép az Egyetlen Városról: "és lesznek ketten egy testté" címmel:


(Nyitott, két oldalú térképek is készültek, de ezeket tönkretette a mázazás.)

Végül pedig néhány kisebb játék, inkább vázlat, mint mű - papírporcelánból. Itt már teljesen lapokból építkezem. Számomra fontosak ezek a csekélységek is, mert később, azaz mostanában, éppen ezekhez térek vissza, és innen indulok tovább, csak egy másik útvonalra kanyarodva:



Nyitott városok, ugyancsak. ("Kicsomagolt város", mondjuk, vagy inkább a széthajtogatott térkép oldalai között a kihajtogatott város, a megnyíló tér síkjai...) Szeretem ezeket: 




  

A történet a 7 évvel későbbi jelenben folytatódik... nemsokára.

2014. március 14., péntek

Tizenkét érintés


 Az egyik barátnőm hajlandó volt együtt mutatkozni a csészéimmel, így aztán az egyik hétvégi napos délelőttön egy kicsit helyzetbe hoztuk őket...
És lám, a csésze remekül öltöztet! :-)













2014. március 9., vasárnap

Csészecsoportképek - a második színes eresztés

Az előző posztban emlegetett égetésből kerültek ki ezek a kávéscsészék. Fekete-fehér mintásak, kobaltkékek, és sok finom kevert, tört szín... napsütés - boldog vagyok!


A középső csésze a mintáját a MOZA cementlapoktól kapta.

Itt a bal felső MOZA cementlapminta!

Ezen a képen pedig az alsó csésze mintáját tervezte Kauker Szilvia (MOZA cementlap manufaktúra)



Ezeken a csészéken szintén a MOZA cementlap-mintázatokkal játszottam egy kicsit.







2014. március 6., csütörtök

Színes csészék - első generáció


Végre süt a nap, tudok néhány képet készíteni az előző adag színpompás csészéről. Közben hűl a kemence, már csak 100 Celsis választ el attól, hogy meglássam az újakat, amiken reményeim szerint sokkal finomabb, tört színek lesznek, tán még türkiz is, amit annyira szeretnék... Addig is mutatom ezeket. Vadul retrós nekem ez a hangulat, abszolút más hatású, mint a fekete-fehér kollekció, de én szeretem. A fentiek a kedvenceim pillanatnyilag.












És ez még nem minden...